Mindent Almodóvárról. Vagy, majdnem mindent. A 65 éves spanyol rendező tizenkilenc film után is akkora szenvedéllyel forgat, mint a kezdetekkor. Legutóbbi filmjében saját fiatalkorába tesz kitérőt. Az euronews Lyonban beszélgetett vele, azelőtt, hogy átvette a legrangosabb francia filmes kitüntetést, a Lumiére-díjat. A színfalak mögött elmondta azt is, miért szeret nőkről forgatni.

euronews: Ön hosszú pályafutása során megkapta az összes jelentős filmes díjat, ön a nemzetközi szinten legmagasabban jegyzett spanyol filmrendező. A Harvard egyetem díszdoktora. Minden bemutatója komoly és társadalmi esemény. Sok néző kultuszfilmesként tekint önre. Ezt hogy éli meg? Örül neki? Esetleg feszeng miatta?

Pedro Almodóvar: Minden díj, minden kitüntetés természetesen nagyon nagy örömet okoz. Ha valaki azt mondja nekem, hogy szeret engem, az megérdemli a dicséretet. De aztán, ha véget ér a szerelem, az élet akkor is megy tovább, pont ugyanúgy, mint annak előtte. Nagyon hálás vagyok a mostani díjért is, azt hiszem, nagyon szerencsés ember vagyok. Sosem álmodtam még csak hasonló elismerésről sem. De ha azt nézzük, hogy mennyit kell küzdeni egy új filmért, vagy azt, hogy öregszik az ember, akkor megállapítható: a díjaknak igazából nem túl sok haszna van. Mindig lesznek különböző kalandok, ez a legizgalmasabb dolog az életben. Én ugyanazt a szenvedélyt érzem most is a filmkészítés iránt, mint a kezdetekkor, mint amikor elkezdtem dolgozni. És sajnos ugyanazt a bizonytalanságot is, mert most sem tudjuk előre, hogy milyen lesz a végeredmény, de még azt sem, hogy egyáltalán milyen lesz a forgatás.

– Színészként kezdte. Most pedig filmrendező, forgatókönyvíró és producer. Ön irányítja a filmkészítés minden egyes lépését. Filmjei minden apró részletére befolyással van. Meglepi, hogy mekkora vitákat kavarnak alkotásai? Vagy ezt direkt csinálja?

– Nem gerjesztem szándékosan ezeket a vitákat. De azt is tudom, hogy ez a szabadság egyfajta kifejeződését jelenti azoknak az embereknek, akik szeretik a filmjeimet. Sosem tudom előre, hogy a következő filmemben mi, melyik rész lesz vitatott, de mivel ezek a viták már a legelső filmemnél elkezdődtek, tulajdonképpen már hozzászoktam, így nem is okoznak semmilyen meglepetést. De azért nem ez az a reakció, amiben reménykedem. Ha már van rá lehetőségem, szeretem a közönséget egyfajta bűnrészessé tenni. Egyetlen dolgot szoktam kérni azoktól, akik nem szeretik a munkámat vagy akik ellene szólalnak fel: legalább magyarázzák meg valahogyan, hogy mi a bajuk vele. Egyetlen dolgot nem szeretek csak, amikor a kritikák átfordulnak nyílt támadássá. De természetesen tisztában vagyok azzal, milyen típusú mozikat csinálok, úgyhogy nem csinálhatok úgy, mintha azt hinném, mindenki ugyanúgy szeretheti a filmjeimet. Az emberek különböznek, így különbözőképpen is reagálnak.

– Nemrégiben azt mondta, szereti a női karaktereket, mivel egy anya szerepén keresztül meg tudja ragadni az összes filmes műfajt.

– Azt hiszem, valóban mondhattam ehhez hasonlót.

– Honnan a különleges vonzódása a női szerepekhez? Hogyan éli bele magát a nők világába ilyen könnyen?

– Nem kell egyetemre járni vagy bármi nagyon különlegeset tanulni ahhoz, hogy megértsük a nőket. Nincs másra szükség, mint szemre, fülre, meg egy kis kívácsiságra. Valószínűleg abból ered a vonzódásom a nők világa iránt, hogy engem nők neveltek fel. Az anyámnak természetesen nem volt pénze, néhány évvel a háború után születtem. Ekkoriban az anyák mindenhová vitték magukkal a gyerekeiket, amikor pedig ez nem volt lehetséges, akkor a szomszédasszonyokra bízták őket, hogy vigyázzanak rájuk. Úgyhogy nekem a legelső gyermekkori emlékeim azok, hogy nőkkel vagyok körülvéve, és tisztán emlékszem arra is, ahogy csak ülök közöttük, és hallgatom, miről beszélgetnek. Nekem ekkor jóformán erről szólt az életem. Hogy figyelem a történeteiket. Minden műfajban: volt köztük melodráma, horror, vígjáték, musical. És a dolgok akkoriban mind körülöttünk játszódtak. Előttem, a négyéves gyerek előtt, aki csak ült és figyelt. Nyilván nem tudtam, hogy egyszer majd filmrendező leszek, és felhasználom ezeket, de mindent, ami körülöttem történt megjegyeztem, tulajdonképpen feljegyzéseket készítettem róluk az agyamban.

– Azt is nyilatkozta, hogy férfiakról vígjátékokat készíteni már nem olyan könnyű önnek.

– Ez is igaz. Azt hiszem, hogy férfiként nehezebb nevetni vagy viccet csinálni saját állapotomon, mint a nőkén, mivel őket eleve bizonyos távolságból tudom megfigyelni. És nem mellesleg, a férfiak sokkal drámaibbak, sokkal komolyabbak. A nőkben jóval több a spontaneitás, ami óriási előny a vígjátékoknál. Ha nem haragszik meg rám ezért, hogy ezt mondom.

– Az utóbbi években több volt a drámaiság, mint a komédia a műveiben. Ez az utolsó filmjében ismét átfordult. A “Szeretők, utazók” egy a nyolcvanas évek stílusában készített komédia, amely az első filmjeit idézi. Így akart tisztelegni a kor előtt? Mitől volt ennyire nosztalgikus?

– Igazán nosztalgikus ember vagyok, és az e